Változók, konstansok

Változóknak  az olyan memóriaterületeket nevezzük, amelyeket szkriptünkben vagy programunkban névvel jelölünk meg, és a programnak lehetősége van az adott memóriaterületen található objektum tulajdonságait kiolvasni, megváltoztatni és a metódusait meghívni. A névvel ellátott memóriaterület tartalmazhatja közvetlenül az objektumot (érték típusú változók), illetve tartalmazhat egy hivatkozást (memóriacímet), ami az objektumok valódi helyét azonosítja (referencia típusú változók). Minden létrehozott változó számára program adatszegmensén lefoglalódik a megfelelő nagyságú memóriaterület, amelyet ezután a programból a névre való hivatkozással érhetünk el, kiolvashatjuk vagy beállíthatjuk annak értékét, illetve referencia esetén a név segítségével érhetjük el a mutatott objektumot is. Az érték- és referenciatípusok a PowerShellben gyakorlati szempontból nem különböznek egymástól lényegesen.

A típusok közötti konverzió minden esetben a .NET szabályai szerint történik, ahogyan a későbbi példákban látható. Mi tárolható tehát egy PowerShell változóban? Bármi, amit a .NET a memóriában tárolhat, méghozzá szigorúan típusos formában.

A PowerShell változónevei minden esetben a $ karakterrel kezdődnek (ha önmagában használjuk őket és nem valamilyen változókat kezelő cmdlet segítségével), betűket, számokat és speciális karaktereket is tartalmazhatnak.

Változókat PowerShellben legegyszerűbben a következő formában tudunk létrehozni, használni:

Látszik, hogy a változók értékadásához nem kell semmilyen kulcsszót használni, az egyenlőségjel elég az értékadáshoz. A változókhoz nem feltétlenül kell típust rendelni, azaz bármilyen típust, objektumosztályt tartalmazhatnak.

Azt, hogy egy változó éppen milyen típusú értéket tartalmaz a GetType()  metódus meghívásával kérdezhetjük le:

Látszik, hogy a $c változónk nem egyszerűen egy szöveget tartalmaz, hanem egy PathInfo típusú objektumot.

A változók típusa nem rögzül, azaz egy String változónak később adhatunk Int32 értéket minden további hiba nélkül, a változó típusa az értékének megfelelően módosul.

Ez a megoldás persze nagyon kényelmes, de az automatikus változódeklaráció komoly problémákkal is járhat; minden elgépelésből új, rejtélyes változók születnek, érdekes, de legalábbis nehezen felderíthető futási hibákat okozva. Szkriptek esetén mindenképpen célszerű legalább a hibakeresés fázisában változtatni az alapértelmezett viselkedésen a következő módon:

Ezután a PowerShell hibaüzenetet ad, ha olyan változónevet használunk, amihez korábban még nem rendeltünk értéket:

Az alapértelmezett viselkedés a következő parancs használatával állítható vissza:

A változók gyakran nem egyszerű elemeket tartalmaznak, hanem collection-öket (gyűjteményeket, vegyes elemű tömböket) vagy hagyományos tömböket:

A fenti példában az „a” kezdetű aliasok gyűjteménye lesz a $alias változó tartalma. A gyűjteményekkel és tömbökkel később foglalkozom részletesebben.

Változóknak még precízebben is tudunk értéket adni. A set-variable  cmdlet nagyon sok opciót biztosít erre:

A fenti példában például a PI nevű változót konstansként hoztam létre, ami azt jelenti, hogy nem engedi felülírni más értékkel, illetve bárhonnan látható ez a változó (scope-pal, azaz láthatósággal később foglalkozom). Ezt még törölni sem lehet a Remove‑Variable  cmdlettel.

A Set-Variable cmdletnek van még egy érdekessége is, magyarázatot lehet adni ezzel a módszerrel a változóknak:

De vajon hogyan olvashatjuk ki később ezt a magyarázó szöveget? Hát így nem:

Ehhez a get-variable  cmdletet kell használni:

A get-variable kimeneteként nem maga a változó tartalma jön vissza, hanem egy PSVariable típusú objektum, aminek már kiolvasható a Description tulajdonsága is.

A korábban már mutatott Set-Variable cmdlethez hasonlóan a new-variable  is használható új változók definiálásához, a két parancs között csak az a különbség, hogy a set-variable segítségével már meglevő változók tartalmát is meg lehet változtatni, a new-variable erre nem alkalmas:

Ha meguntunk egy változót, akkor tartalmát törölhetjük is a Clear-Variable  cmdlet segítségével. Ez különösen akkor fontos, ha például egy nagyméretű gyűjtemény kerül bele a változóba, ami aztán szükségtelenné válik. Ha nem töröljük, akkor az továbbra is foglalja a memóriát. Ez magát a változót nem szünteti meg, csak az értékét törli:

A [32]-es promptnál látjuk, hogy a Clear-Variable után az $x változóm még létezik, csak nincs értéke. A Remove-Variable után a [34]-es promptban viszont már nem létezik $x.

A kapcsos zárójel a változó nevében különleges szerepet kap:

Látható, hogy bár a változó neve csak egy „a” betű, ennek ellenére a kapcsos zárójelben szerepeltetve is ugyanazt az eredményt kaptam. Így a kapcsos zárójelnek az a szerepe, hogy olyan változóneveket is használhassunk, amelyek olyan karaktereket is tartalmaznak, amelyek ott nem megengedettek:

Ilyenkor a TAB kiegészítés úgy működik, hogy a $Ez után leütött TAB a teljes, kapcsos zárójeles neve írja ki.

Word To HTML Converter