Objektumok testre szabása, kiegészítése (Add-Member)

Elöljáróban annyit meg kell jegyezni, hogy természetesen a PowerShell parancssori értelmezőjétől nem várhatjuk el, hogy magát a .NET osztályokat módosítsa. A PowerShell csak a saját „generic” osztályát, a PSObject  osztályt és annak példányait képes módosítani.

Vegyünk egy általános objektumot, hívjuk őt „Base Object”-nek. A PowerShell elképzelhető, hogy nem minden metódust és tulajdonságot tesz elérhetővé, ezeket egy adapter réteggel elfedi. Ha bármilyen módosítást, kiegészítést teszünk ehhez az objektumhoz, például definiálunk mi magunk valamilyen tulajdonságot vagy metódust hozzá, akkor azt egy újabb, „Extended Types” rétegben tesszük meg. Így alakul ki a végleges tulajdonság- és metóduslistánk, amit az alábbi ábra illusztrál:

60 . ábra PowerShell adaptált objektummodellje

Az így elérhető objektum kettős jelleggel bír: egyrészt hordozza magában az eredeti „Base Object” jellegét, de valójában ez már egy új, PSObject típusú objektum lesz.

Ennek megértéséhez nézzük meg az alábbi példát, melyben az Add-Member  cmdlettel bővítek ki egy objektumot újabb tulajdonsággal, vagy egyéb tagjellemzővel. Ilyen tagjellemzők lehetnek:

Ezek közül leggyakrabban NoteProperty, ScriptProperty, ScriptMethod testre szabási lehetőséget alkalmazzuk.

Akkor nézzük a példát! Vegyük a PowerShell éppen futó processz objektumát:

Ennek van egy StartInfo tulajdonsága is, ami mutatja, hogy mikor indult el ez a processz:

Erre alapozottan létrehozhatunk egy új HányPerceFut tulajdonságot is, ami az azóta eltelt időt mutatja percekben. Elsőként ezt NoteProperty -ként hozom létre. A NoteProperty jellegzetessége, hogy mindent elő kell készíteni számára, a végeredményt adjuk át neki, ami ezek után egy statikus értékként az objektum teljes életében ott lesz:

Látható fent, hogy ha egymás után többször lekérdezzük ezt az új tulajdonságot, akkor ugyanazt az értéket fogja tartalmazni, hiába telik azóta az idő.

Kicsit ízlelgessük a fenti Add-Member  kifejezést! Nem ad semmi kimenetet, hanem magán az ‑InputObject paraméterként átadott objektumba dolgozik bele. Lehet ezt másképp is kérni tőle, de ezt egy kicsit később.

Hozzuk létre ugyanezt ScriptProperty -ként! Újra a kezdetektől indulok a $p újra definiálásával:

Itt a $p-nek nem mi számoljuk ki a HányPerceFut tulajdonságát, hanem azt a szkriptet adjuk át, amivel ő ezt az értéket saját magának ki tudja számolni minden esetben, amikor valaki lekéri azt. Magára az objektumra ebben a szkriptben a $this változóval tudunk hivatkozni.

A végeredmény annyival más, hogy ez a tulajdonság dinamikus, azaz az idő múlásával a HányPerceFut értéke változik:

Létrehozhatunk AliasProperty -t is, ami egy alternatív név valamely másik tulajdonságra:

A fenti példámban a HányPerceFut-ra hoztam létre altarnatívaként a RunTimeInMinutes nevet, ezek után mindkét néven ugyanazt a tulajdonságot érem el.

Összefoglalásul: a tulajdonságok minden esetben „kiszámolódnak”, amikor azokhoz hozzáférünk. Ez nagyon egyszerű, gyors művelet, ha a tulajdonság értéke statikus, viszont ha dinamikus, például egy bonyolultabb szkripttulajdonság, akkor ez hosszadalmasabb is lehet. Például, ha az lekérdezem a processz objektum „h” betűvel kezdődő tulajdonságait, ami között éppen ott van a HányPerceFut is, akkor természetesen az kiszámolásra kerül:

Ha óvatosabbak akarunk lenni és csak nagyon kontrollált módon akarunk ehhez az adathoz hozzáférni, akkor érdemesebb lehet ezt inkább metódussal generálni. A következőben egy ScriptMethod -ot hozok létre, hasonló tartalommal, mint a ScriptProperty volt:

Ilyenkor hiába kérdezek le akármennyi tulajdonságot, természetesen a metódus nem kerül meghívásra, így nem is kerül időbe se:

Ha viszont szeretnénk tudni, hogy hány perce fut a processz, akkor csak meghívjuk a metódust:

A metódusoknak lehet paraméterük is, ami szintén részt vehet az eredmény képzésében. Például az alábbi MiótaFut metódus paramétereként megadhatjuk, hogy percekben, órákban vagy másodpercekben kérjük az eltelt időt:

Az Add-Member-el létrehozott új tagjellemzők az adott objektumhoz kötődik. Ha újra létrehozom az objektumot, akkor annak nem lesznek ilyen új tagjellemzői. Ha automatikusan szeretném minden új objektumnál elérhetővé tenni az új tagjellemzőimet, akkor magának az osztálynak (típusnak) a testre szabása lesz szükséges, amit a következő fejezetben mutatok be.

Az Add-Member cmdlettel azonban lehet egy trükköt elkövetni. A következő példában az automatikus változókhoz hasonló viselkedésű, azaz az aktuális értékét magától felvevő változót készítek, ami a gépem aktuális „fennléti idejét”, azaz az utolsó bebootolás óta eltelt időt mutatja:

Ha ezt az $uptime változót létrehoztam, akkor az értéke mindig az aktuális fennléti időt mutatja, hiszen egy változó értékének kiírási folyamatának végén valójában annak a ToString metódusának meghívása történik, pont az, amit én az Add-Member-rel definiáltam.

Van még egy lehetőség az Add-Member-rel. Van egy SecondValue  paramétere is, amit ScriptProperty-k létrehozásakor használhatunk. Ez a SecondValue tulajdonképpen a tulajdonság Set metódusa. Nézzünk erre egy példát!

 A példában az $a objektumomnak két tulajdonságot hoztam létre. Az „érték” egy egyszerű noteproperty, az „értéknövelő” egy scriptproperty, amelyben a Get metódus egyszerűen visszaadja az „érték” tulajdonságot, a SecondValue-ként megadott Set metódus azonban az „érték”-et megnöveli az értékadás jobb oldalán álló számmal, valahogy így:

Látható, hogy az „érték” és az „értéknövelő” kiolvasáskor ugyanazt tartalmazza. Ha az „érték”-nek adunk értéket, akkor azt minden trükk nélkül felveszi. Ellenben ha az „értéknövelő”-nek adok értéket, az valójában az „érték” növelésére lesz felhasználva.

Word To HTML Converter